Zárjuk le a múltat

Fandom: Hetalia

Páros: USUK
Műfaj: fluff. Gyerekek, én nagyon szeretném elhinni, hogy ez fluff, ne szomorítsatok el, higgyétek el ti is, na?
 Újabb utókarácsonyi és szilveszteri ajándék - bár inkább az utóbbi -, ezúttal D.L.L.-nek ^^ Tudom, hogy kérdeztelek a műfajról, én próbálkoztam is, úgyhogy azért kérlek nézd el nekem, hogy közel sem az lett.... xd De na, mindenki tudja, hogy a ficek írják saját magukat.
És boldog újévet, meg karácsonyt, meg minden egyebet ^^ .w.

London, 1945. december 31.
 - Szerinted jövőre rendbe jöhet? - pillantott végig Anglia a még mindig romokban álló fővároson, s önkéntelenül is a mellkasára csúsztatta a tenyerét. Amerika várt egy kicsit, míg az egyre inkább erősödőnek tűnő szél lecsillapodik, éppen csak annyira, hogy ne vigye el a hangját, majd megköszörülve a torkát az idősebb felé fordult.

 - Biztosan. Vége a háborúnak, nem? - mosolygott rá kicsit közelebb húzódva. A többihez képest amúgy is viszonylag magas épület legfelső szintjének erkélyén álltak, s hiába a nagykabát, a melegebb időjáráshoz szokott Amerika így is fázott – bár semmi pénzért nem ismerte volna be.

 - Vége, igaz… - sóhajtott, s meglötyögtette a poharába öntött pezsgőt. – De most olyan elveszettnek érzem magam.

 A fiatalabb megigazította szemüvegét az orrán, s elfordulva Angliától végignézett a városon. Néhol már megkezdődtek az építkezések, egy-egy épület teljesen épnek is tűnt, viszont ha arrébb fordította a fejét, még ő is látta a háborús pusztítások nyomait. Próbálta tagadni, de tudta jól, hogy ott van – s azt is tudta, hogy ezzel Anglia pontosan ugyanígy van; épp ezért győzködte már hetekkel korábban, hogy csak ezt az egy évet bírja még ki, csak ebben az évben ünnepeljék még nála az újévet, de az idősebb hajthatatlan volt, hiába a fájdalom, amit a lerombolt fővárosán végignézve érzett.

 - Ne érezd úgy, a háborút lezártuk, és ma az utolsó évét is lezárjuk… és rendbe hozunk mindent, ami tönkrement - mosolygott rá szélesen, átvéve a poharat a bal kezébe, hogy át tudja karolni a jobbján álló ország derekát. Anglia a vállára hajtotta fejét, s lehunyva szemeit lassan bólintott.

 - Jó, igazad van. Felejtsük el, igyunk egy új kezdetre - értett egyet, s csak addig emelte fel újra a fejét, míg benézett az erkélyajtón a faliórára. - Még öt perc.

 - Az már nem sok - vigyorodott el Amerika, finoman magához szorítva társát. - Van már kívánságod?

 Anglia először értetlenül nézett fel rá, aztán rájött, mire gondol, s halkan elnevette magát. Sóhajtott egyet, majd alig észrevehetően gúnyos hangsúllyal válaszolt.

 - Ha elmondom, mi az, nem válik valóra.

 - Igazad van - vigyorgott ő is, aztán újra végigpásztázott a városon, amíg kitalálta a következő kérdését. - És fogadalmad van már?

 - Van. Az, hogy soha többet nem ünneplem Washingtonban az újévet - forgatta a szemét mosolyogva – bár tagadhatatlanul keserűen, mégis őszintén. Amerika visszafojtott egy sóhajt, hiszen pont az volt a célja a kérdésekkel, hogy elterelje a figyelmét a háborúról, valahogy mégis mindig visszakanyarodtak hozzá.

 - Hát, legalább olcsón megúszom – vágta rá végül jobb ötlet híján, s csípőjével finoman meglökte Angliát, aki egyből felhorkant.

 - Hé, mi az, hogy olcsón?! Nem is kértem semmi különlegeset! - tiltakozott, s egyből próbált kibújni Amerika öleléséből, aki ezt észrevéve csak szorított rajta, s gyorsan letette a poharát az ablakpárkányra, mielőtt kiborította volna a tartalmát.

 - Dehogynem, teát! Az máskor nincs otthon - rázta a fejét a fiatalabb erősen küzdve, hogy ne nevesse el magát. Anglia már épp visszavágott volna, amikor feltűnt neki, hogy a nagy huzavona közben arca alig pár centire került a másikétól, s egyből megmerevedett, inkább a házakat bámulva, mintsem hogy a szemébe nézzen. - Mi az, most megsértődtél? Ne már, Iggy…

 - Nem sértődtem meg - vont vállat; és nagyon remélte, hogy van annyira sötét odakint, hogy nem látszik a pír az arcán. Kihasználva Amerika meglepettségét aztán gyorsan kibújt az öleléséből, s ő is letette a poharat a párkányra, majd újra a férfi felé fordult – hiszen mi tagadás, már rég az volt.

 - Akkor? - nézett rá érdeklődve, de Anglia csak sóhajtott, s határozottan elé lépett, két tenyere közé fogva az arcát. Még mielőtt ajkaik összeértek volna, a fiatalabb újra átkarolta, szorosan magához húzva, miközben mosolyogva viszonozta a csókot.

 Anglia csak egy rövid, már-már inkább puszira számított, de a pillanat hevében végül addig folytatták, míg meg nem hallották az utcáról felszűrődő első ujjongásokat és sikításokat. Gyorsan szétrebbentek, s egyszerre fordultak az ablak felé, közben mindketten a poharukért nyúlva.

 - Még van egy percünk, ezek miért ujjonganak előre? - mordult fel, teljesen megfeledkezve róla, hogy már otthon van, és nem éppen Amerika embereit szidja.

 - Lehet, hogy rosszul jár az órájuk - vont vállat, de azért a biztonság kedvéért már a kezébe vette a pezsgőspoharat. Abban a pillanatban azonban egy egész közelről jövő robaj kíséretében az ég hirtelen vörösre színeződött – s alig egy másodpercre követte a sárga, majd a zöld fényár is, a szivárvány minden színével világítva meg az erkélyen álló két országot.

 - Vagy a miénk jár rosszul - fordult felé Anglia gúnyosan mosolyogva, és egyből a poharát emelte; Amerika azonban meg sem várva a koccintást ismét megcsókolta.

 - Csak hogy jól kezdődjön az éved - vigyorgott rá miután elváltak, összekoccintva a poharukat.