Vihar előtti csend

 Huh. Tehát majdnem fél évvel később csak sikerült összehoznom valamit. Szóval.

Fandom: Hetalia
Páros: RusAme
Műfaj: tudja fene :'D eredetileg angst lett volna, de kétlem hogy sikerült... inkább olyan hurt/comfort
 Szóval Zsóka kérésére RusAme angst. Lenne. Nem tudom mennyire kivehető, leginkább Alfred elmélkedése a kapcsolatukon, eltúlzott költőiséggel és elcseszett csattanóval (mert az a lételemem). Látjátok, ezért nem írok soha magyarul. Elég durván OOC, elég sok - és valószínűleg elég pontatlan - történelmi beütéssel; mert ugye a törikönyvet már lusta voltam kinyitni, úgyhogy saját kútfőből írkáltam jó ideje tanult dolgokról. Vegyük úgy, hogy ha valamivel nagyon mellélőttem, az a dráma kedvéért volt.
Úgyhogy akkor ajánlva Zsókának ♥, meg mindenki másnak aki szereti a párost és nem fél elolvasni a három éve első magyar irományomat.

 - Megváltoztál.
 - A jó irányban?
 - …Még nem vagyok benne teljesen biztos.

* * *

 Még emlékszem, milyen voltál az első világháborúban. Igaz, akkor sem voltál sem kis ország, sem pedig gyenge – mégis meghátráltál. Azt mondtad, köszönöd, de neked ebből ennyi elég volt, s továbbadtad a stafétát nekem. Akkor kérdőn néztem rád, kicsit úgy éreztem, mintha a nagyapám adná át nekem a hagyatékát halála előtt, mire te csak nevettél – azon a gyerekes hangodon, amit akkor mintha keserűség és némi szánalom is színezett volna. Már éppen vissza akartam vágni, mikor a sebektől és fájdalomtól remegő lábakkal felálltál az ágyról, s még mindig vérző orral elém léptél, belém fojtva a szót. Elmosolyodtál, ezúttal inkább gúnyosan, és a sérüléseidhez képest meglepő erővel ragadtál tarkón, cserepes ajkaidat durván az enyémre tapasztva. Vas és keserű alkohol ízű csók volt, de az első, amit tőled kaptam – és így, csaknem harminc év távlatából is pontosan emlékszem minden pillanatára.

 Utána napokig nem aludtam, kerestelek éjt nappallá téve, de nem találtalak, egyszerűen eltűntél, a háború végéig nem is hallottam rólad. Aztán vége lett, következtek a békekötések – és ekkor újra felbukkantál, s minden, az évek alatt elfeledett érzésem a felszínre tört. Sóvárogva néztem rád, de te csak egy kézfogással köszöntöttél, és egy mindent tudó pillantással, amitől a hideg is kirázott. Annyi kérdésem lett volna, annyi mindent akartam mesélni is, de te elfordultál a többieket üdvözölni, s egészen estig felém sem néztél. Akkor viszont közvetlenül azután, hogy kiléptem a tárgyalóterem ajtaján megragadtad a csuklómat, s már a folyosón csókolni kezdtél; úgy estünk be a legközelebbi raktárba. Dühös voltam, és össze is zavarodtam – és ott lett volna a tökéletes lehetőség feltenni minden kérdésemet, mégsem szóltam egy szót sem, csak hagytam, hogy tovább csókolj, hogy a falnak szoríts és hozzám simulj, és hogy elfeledtesd velem minden kételyemet velünk kapcsolatban.

 Az utolsó szerződés aláírásáig úgy éreztem, a fellegek közt járok, aztán egy nap megint eltűntél. Nem értettem, miért játszod velem az idióta játékaidat, hiszen nem voltam már kisgyerek, meg tudtad volna velem beszélni – de amikor ezt a következő háború elején, mikor újra méltóztattál megjelenni, közöltem veled, ismét az arcomba nevettél. A vállamra tetted a kezed, s szélesen mosolyogva közölted, hogy akárhogy próbálom tagadni, még mindig nem nőttem fel, egyszerűen csak a háborúzás elvette a gyerekkoromat. Kérdőre akartalak vonni, de csókot nyomtál a homlokomra s otthagytál, egyedül a kérdéseimmel.

 A második világháborúban aztán vált vállnak vetve harcoltunk, nem egyszer mentettelek meg, és sokszor én voltam az, aki egy véres ütközet után a sebeidet ápolta. Történtek közöttünk dolgok, amikről senkinek nem mertem mesélni, és egy ideig reménykedtem benne, hogy te sem – aztán a háborús események minden figyelmemet elterelték, s veled is egyre kevesebbet találkoztunk. Én is megsérültem, gyengébb lettem és elfáradtam; mégis, amikor végre vége lett a viszálykodásnak, s szabadon utazhattam, az első dolgom volt hozzád sietni.

 A kapcsolatunk előtte sem volt teljesen tiszta és érthető, a látogatásom viszont csak még jobban összezavarta. Eleinte mondhatni szeretők voltunk, tiltott viszony a háború kellős közepén az éppen kézre eső raktárakban… és nem tudom tagadni, akkor menthetetlenül szerelmes voltam beléd. Mégis, mire legközelebb találkoztunk, valami megváltozott. Epekedve vártam rád, s hiába, hogy az első megszólalásoddal porig romboltad minden reményemet, még akkor is vártam, hogy félredobva a kötelességeidet újra megcsókolsz, de nem tetted. Azt hittem, valami rosszat csináltam, s próbáltam a kedvedben járni, de te rettentő sokáig nem foglalkoztál velem, mint személlyel – csak azzal, aki hivatalosan voltam, érzelmek és magánélet nélkül; az Amerikai Egyesült Államokkal. Már nem is tudom, pontosan mikor tört meg a jég, de utána ugyanolyan voltál, mint korábban, s bár durván értél hozzám, és minden pillantásodból és szavadból sugárzott egyfajta rivalizálás, foglalkoztál velem, és akkor csak ez számított.

 A második világháború vége, úgy számoltam, hogy ismét elválaszt minket egymástól, pont ezért cselekedtem előre, és utaztam hozzád, Moszkvába már szeptember közepén. Sokáig vártam a házad előtt, azt hittem, talán otthon sem vagy – aztán végre kinyitottad az ajtót, bekötözött fejjel és karral, és egy törött lábbal. Hirtelen nem tudtam mit szólni, te pedig csak néztél rám fáradtan, karikás szemekkel… de végül így is te szedted össze magadat előbb, s hajoltál oda hozzám egy lassú, de annál akaratosabb csókra, én pedig mindent kizárva a fejemből karoltalak át és simultam hozzád, belökve magunk mögött az ajtót. Ennyi sérüléssel és egy begipszelt lábbal ugyan esetlenül és lassan mozogtunk, mégis minden pillanatát imádtam, mohón tapadva ajkaidra és kapkodva csúsztatva le rólad a ruháidat. Te pedig ugyanolyan hévvel viszonoztál mindent.

 Később, mikor fáradtan feküdtünk egymás karjaiban az ágyon, s te úgy tűnt, már-már békésen szuszogtál mellettem, én éberen néztelek hol téged, hol pedig a falat mögötted, mélyen a gondolataimba merülve. Szerettelek, még mindig, még akkor is, kitartóan, a sok kétely és gyanakvás ellenére is, aminek az elmúlt években kitettél; és bár tudtam, hogy legalább ugyanennyi hátra van még, valahogy akkor is úgy éreztem, ez még csak a vihar előtti csend.