Egy új kezdet

Fandom: Hetalia
Páros: Germancest (nem kell félni, tipikus testvéri szeretet .3.), illetve nagyon kicsi RusPrus (ami inkább csak sugalmazott)
Műfaj: félig fluff, félig hurt/comfort, itt-ott talán egy csipetnyi angst Gilbert szemszögéből, egyébként meg olyan családos (nálam ez is egy műfaj lesz.)
 Nem merem mondani, hogy Zsókának ajánlom, mert már előre érzem, hogy ki akar nyírni amiért nem színtiszta angstet írtam - pedig az ő karácsonyi-szilveszteri ajándéka, szóval... xd De mentségemre szóljon, Germancest! qwq És hogy miért most teszem ki? Mert most írtam meg, szilveszterkor meg vagy nem fogok ráérni, vagy elfelejtem.
Tehát boldog utókarit és boldog újévet meg legyen sikerekben (és angstben~) gazdag meg minden .w.

1990. január 1.

 Hideg szél fújt - nem havazott, de ahogy közeledett a napfelkelte a levegő egyre csak hűlt. Ennek ellenére Kelet-Németország - az egykori Porosz Birodalom - minden szívbaj nélkül üldögélt a negyedik emeleti lakás nyitott ablakában. Pillái nehezek voltak, s néha el-el bóbiskolt, éppen csak annyira, hogy már az ablakpárkány reccsenéseire felébredt.

 Két hónap. Csaknem ennyi telt el a fal lebontása óta; azóta, hogy huszonnyolc éve először zárhatta karjaiba az öccsét, s azóta, hogy megígérték neki, már minden rendben lesz. Mégsem volt rendben, semmi sem - hiszen hogy is lett volna, ha majdhogynem két hónappal később is Oroszország lakásában élt?

 Álmosan oldalra fordította a fejét, hogy körülnézhessen a nappaliban is. A felkelő nap első sugarai ugyan megvilágították a szobát, de a fényárban szálldosó porszemek tengere egy koszos fátylat vont elé, így várnia kellett pár percet, hogy tisztán átlássa a sűrűséget. Éjjel az újévet ünnepelték a Szovjetunió tagjainak egy részével; a többiek egy tiszta lapra s egy jobb, erősebb folytatásra ittak, míg ő csak erőltetetten biccentett, és lassan elkortyolgatta a feleseket. Hajnali három magasságában a többieket aztán kezdte elnyomni az alkohol, s szépen lassan mindenki elaludt – egy, a maga módján idilli képet hagyva reggelre.

 Észtország és Litvánia összeborulva ült a kanapén, közöttük az összegömbölyödött Lettországgal, előttük pedig Oroszország, félig teli vodkásüveggel a kezében, amiből lassan folydogált ki a tartalma. Ugyan szorosan mellette, mégis a fotelban ülő Ukrajna ölébe hajtott fejjel feküdt Fehéroroszország, alvó nővére keze tejfölszőke haján pihent - félálomban valószínűleg még azt simogatta. Egyedül Kelet-Németország volt az, aki tőlük kicsit távolabb helyezkedett el; a nyitott ablak párkányán, hogy kiszellőztesse a fejét, s egyedül maradjon a gondolataival.

 Azt ígérte, másnap eljön értem. Homlokon csókolt – néha már én magam sem tudom, melyikünk a báty… - és azt mondta, menjek Oroszországgal, így lesz rendjén, ne bosszantsam fel pont most. Azt mondta, menjek vele, de megígérte, hogy másnap értem jön, hazavisz, vissza Berlinbe, a saját lakására… Kelet-Németország keserűen elnevette magát, az ablakkeretnek döntve a fejét. Mikor volt már ez… és azóta sincs itt.

 A nap első sugarai erőtlenül ugyan, de melengetni kezdték sápadt arcát, késztetve arra, hogy kinyissa szemeit, s újra végigpillantson a még alvó, arany fényárban úszó városon. Kezét használva napellenzőként hunyorogva nézett le az útra, amit a szilveszteri ünneplések színes kellékei tarkítottak, és egy-egy részeg ember, aki akkortájt tántorgott haza, vagy éppen elaludt a járdán, s egy járókelő betakarta a feldöntött szemetes konténeren talált szakadt nagykabáttal. Ugyan úgy tűnt, itt-ott kezdenek már ébredezni, mégis olyan idilli csend és nyugalom honolt az egész környéken, hogy szinte fájt hallani az utcába begördülő autó zúgását.

 Kelet-Németország fáradtan sóhajtott, megdörzsölve szemeit. Halkabb, mint a többi kocsi… biztos megint valami gazdag ficsúr. Csak tudnám, mi a szart keres itt, főleg ilyenkor, nem ez a legjobb környék Moszkvában…

 Ennek ellenére azonban tagadhatatlan kíváncsisággal pillantott le rá, de egészen addig nem érdekelte különösebben, kié, amíg meg nem látta a sofőrülésről kiszálló kócos, szőke férfit. Egy pillanatra mintha félrevert volna a szíve, de egyből próbálta megnyugtatni magát – hiszen ez úgysem lehet ő, miért is lenne ő, amikor hazudott? Azt mondta, eljön, de nem jött-

 A férfi becsapta a kocsiajtót, s már a mozdulatain látszó fáradtsággal megigazította a ruháit, majd végignézett az épületen, mielőtt elindult volna befelé – és akkor, csak egy másodpercre, de találkozott a tekintetük; Kelet-Németország pedig gondolkodás nélkül ugrott le a párkányról és csörtetett át a nappalin. Lenyomta az ajtó kilincsét, és már rántotta volna befelé, de zárva volt, ő pedig kétségbeesetten kezdett a kulcs után kutatni. Mire rájött, hogy Oroszország zsebében lehet, az előtérből már csatateret csinált, így miután kihalászta a – részegen és meglehetősen mélyen – alvó férfi kabátjából és visszasietett a bejárathoz, a fél lakás használati tárgyain átesett, s miután nagy hévvel kitárta az ajtót, úgy állt az éppen akkor odaérkező Nyugat-Németország előtt, mint aki egymaga vívott háborút egy egész sereg ellen.

 Hosszú pillanatokig nem mozdult egyikük sem, csak néztek egymásra, meggyötört, fáradt arccal, s az örömtől csillogó, de még így is karikás szemekkel – végül a fiatalabb volt az, aki először szólni tudott, mellé megvillantva azt a ritkán látott, szeretetteljes halvány mosolyát.

 - Nem rád számítottam - suttogta rekedtes hangon, s szeme sarkából a kezében cipelt nehéz aktatáskára pillantott. - Azt hittem, Oroszország van itt, azért jöttem, hogy beszéljek vele, pont rólad, de-

 - Ludwig - vágott közbe Kelet-Németország. A hangján hallatszott, hogy a nevetést próbálja visszafojtani, szemébe mégis könnyek gyűltek, s a szólított hirtelen nem tudta mire vélni, így csak meglepetten biccentett.

 - Igen?

 - Ugye tudod, hogy rohadtul nem érdekel? - vigyorgott rá önfeledten, remegő hangon. A fiatalabb erre megkönnyebbülten elnevette magát, s boldogan ölelte át a karjaiba zuhanó bátyját, aki akárhogy is küzdött magával, csak elsírta magát – de akkor ez egyszerűen nem tudta érdekelni.