Páros: Stony
Hossz: 732 szó
Műfaj: fájni fog
Kevéske utalás kevéske korhatáros tartalomra, fokozott alkoholfogyasztás, aggasztó állapotok. Tony pánikol.
//Az író is, mert annyira összecsapottan hangulatfestő fic az egész, hogy fájna a szíve belenyúlni, de így meg, well, összecsapott.//
A zene már-már
idegesítően hangosan visszhangzott Tony fülében, pedig legjobb tudomása szerint
egy nagyestélyis céges összejövetelen volt, undorítóan édes koktélokkal és
ehetetlen süteményekkel – és klasszikus zenével, amelyekben, voltak azok
bármely darabok, egyedül a Gyászindulót
ismerte fel, hiába, hogy egyik sem az volt.
Halkan sóhajtott, ahogy végignézett a tömegen. Sok ismerős arcot látott, de még több ismeretlent, és közben egyedül az cikázott a fejében, hogy amikor legutóbb ilyen eseményen járt, Pepper még ott állt az oldalán. Sőt, párszor Steve is, de most egyikük sem volt sehol.
Némileg keserű fintorral az arcán emelte a szájához a poharat, hogy legördítsen a torkán még egy ihatatlanra kevert koktélt, nem igazán törődve a gyomra erőteljes tiltakozásával. Pedig leszokott az ivásról, nem is olyan rég – és most itt volt, egyedül azzal, ismét.
Közel sem járt még az alkoholmérgezéshez, amikor kezdte úgy érezni, talán az egész vissza fog jönni, mielőtt igazán kifejthette volna a hatását. Tony egyszerre volt dühös és csalódott: az egyetlen célja az egész esttel az volt, hogy kifossza a céget a meglévő italkészletéből és aztán rendre mindent elfelejtsen, de ha azelőtt rosszul lesz, hogy legalábbis becsiccsentene, egészen biztosan muszáj lesz még beszélgetésekbe elegyednie. Túl furcsa lett volna egyedül, a fal mellett álldogálva egész este.
Valahogy úgy tűnt, Steve-nek is ez járhatott a fejében, amikor mellé lépett megkérdezni, jól érzi-e magát.
Tony csak akkor vette észre, hogy fél kézzel a falnak támaszkodva görnyedt kissé előre, mint aki valóban bármelyik pillanatban rosszul lehet. Az azonban fel sem tűnt neki, a bal karja mikor vándorolt fel az ízléstelen tapétán – visszarántva a gondolatai közé realizálta csupán, hogy ismét zsibbad, mérhetetlenül zsibbad.
„Túl sokat könyökölt a bal oldalán, Mr. Stark, váltson” – ez volt minden, amit az orvostól kapott válaszként, amikor legutóbb szóba hozta a témát. Természetesen akkor ő sem látott mögé semmit: alig fél órával korábban tudtak maguk mögé egy csatát, amelynek egyik eredményeképpen a jobb karját öt hétre begipszelték, és elképzelhető volt, hogy a páncél ellenére több testrésze is sérült.
De nem egy jótékonysági bálon.
- Minden rendben? – Steve egész lénye távolinak tűnt, a hangja hullámként csapott össze a feje fölött, mintha ő maga víz alatt volna, s onnan hallaná a kinti világot. Pedig egy bátorító kezet még érzett is a hátán, mielőtt megfordult, és józan eszét elveszítve elkapta Steve karját, hogy magához húzza.
Mellkasa az övéhez koccant, a másodperc törtrészére kiütve belőle a levegőt; aztán megálltak, amikor a homlokukat egy hajszál választotta el attól, hogy összeérjenek. Tony egyszerre érezte úgy, hogy ők ketten vannak a világon és úgy, hogy az egész világ őket nézi.
Gondolkodni sem volt ideje azon, vajon mi lesz a következő, Steve ajkai már az övén voltak, ideiglenesen arrébb söpörve a mellkasában kellemetlenül megülő nyugtalanság érzetét, helyettesítve azt a váratlan melegséggel és pillangószárnyakkal, amit a csók okozott.
Tony teljesen elveszítette a fonalat, mikor kerültek a bálteremből a folyosóra, néhány zakó- és inggombbal szegényebben, és a tökéletesen beállított frizura hűlt helyével. Annál forróbb volt azonban a csókcsatájuk; s még annál is égetőbbnek érződött Steve érintése a férfi arcán, hátán, derekán, fenekén; mintha a karjához is hozzáért volna, de felesleges volt ezen tanakodni. Mikor legközelebb feleszmélt, kissé döbbenten tapasztalta, hogy tekintete elsőként hosszan elnyúló bőrre és azon átsejlő izomra esett, ahogy felemelte a fejét Steve lábai közül – de a következő pillanatban már a hátán feküdt, észre sem vette, a nadrágja mikor került le róla. A többire is egyedül az engedte következtetni, ahogy öklei reflexszerűen a lepedőbe markoltak, másként beletelt némi időbe, mire a saját, egyenetlen és szapora légzésének hangján át felismerte a környezetét.
A környezetét, ami csak akkor volt ismerős, ha a falakat, plafont, ágyat és szobát, Steve-en kívül mindent kizárt; az ő izzadt, zilált alakja azonban otthont jelentett, bárhol is volt. Különösen ilyenkor, amikor Tony bármit igyekezett volna mondani, a következő pillanatban valami mindig elterelte a figyelmét, aminek hatására ívbe rándult a háta, a szemeit akaratlanul is összeszorította, és az egyetlen hang a fejében levő képzeletbeli falakról visszaverődő, szinte már mantrának hangzó név volt, Steve, Steve, Steve…
Tony fázott, habár nem merte volna azt állítani, hogy hideg volt, és a társa is ott feküdt mellette, ébren ugyan, de időnként leragadó szempillákkal kémlelve a plafont. Elég volt egy mélyebb levegőt vennie ahhoz, hogy észrevegye, fogják egymás kezét.
Egy kicsit úgy érezte, izzad a vékony takaró alatt, de elképzelhetetlennek tartotta azután, hogy percekkel korábban meg akart fagyni.
De különösebben igazából egyik sem érdekelte, a korábbi kedves név visszhangját felváltotta egy nyugtalanító kérdés, több száz alakba átfogalmazva:
Még mennyi idő?
Halkan sóhajtott, ahogy végignézett a tömegen. Sok ismerős arcot látott, de még több ismeretlent, és közben egyedül az cikázott a fejében, hogy amikor legutóbb ilyen eseményen járt, Pepper még ott állt az oldalán. Sőt, párszor Steve is, de most egyikük sem volt sehol.
Némileg keserű fintorral az arcán emelte a szájához a poharat, hogy legördítsen a torkán még egy ihatatlanra kevert koktélt, nem igazán törődve a gyomra erőteljes tiltakozásával. Pedig leszokott az ivásról, nem is olyan rég – és most itt volt, egyedül azzal, ismét.
Közel sem járt még az alkoholmérgezéshez, amikor kezdte úgy érezni, talán az egész vissza fog jönni, mielőtt igazán kifejthette volna a hatását. Tony egyszerre volt dühös és csalódott: az egyetlen célja az egész esttel az volt, hogy kifossza a céget a meglévő italkészletéből és aztán rendre mindent elfelejtsen, de ha azelőtt rosszul lesz, hogy legalábbis becsiccsentene, egészen biztosan muszáj lesz még beszélgetésekbe elegyednie. Túl furcsa lett volna egyedül, a fal mellett álldogálva egész este.
Valahogy úgy tűnt, Steve-nek is ez járhatott a fejében, amikor mellé lépett megkérdezni, jól érzi-e magát.
Tony csak akkor vette észre, hogy fél kézzel a falnak támaszkodva görnyedt kissé előre, mint aki valóban bármelyik pillanatban rosszul lehet. Az azonban fel sem tűnt neki, a bal karja mikor vándorolt fel az ízléstelen tapétán – visszarántva a gondolatai közé realizálta csupán, hogy ismét zsibbad, mérhetetlenül zsibbad.
„Túl sokat könyökölt a bal oldalán, Mr. Stark, váltson” – ez volt minden, amit az orvostól kapott válaszként, amikor legutóbb szóba hozta a témát. Természetesen akkor ő sem látott mögé semmit: alig fél órával korábban tudtak maguk mögé egy csatát, amelynek egyik eredményeképpen a jobb karját öt hétre begipszelték, és elképzelhető volt, hogy a páncél ellenére több testrésze is sérült.
De nem egy jótékonysági bálon.
- Minden rendben? – Steve egész lénye távolinak tűnt, a hangja hullámként csapott össze a feje fölött, mintha ő maga víz alatt volna, s onnan hallaná a kinti világot. Pedig egy bátorító kezet még érzett is a hátán, mielőtt megfordult, és józan eszét elveszítve elkapta Steve karját, hogy magához húzza.
Mellkasa az övéhez koccant, a másodperc törtrészére kiütve belőle a levegőt; aztán megálltak, amikor a homlokukat egy hajszál választotta el attól, hogy összeérjenek. Tony egyszerre érezte úgy, hogy ők ketten vannak a világon és úgy, hogy az egész világ őket nézi.
Gondolkodni sem volt ideje azon, vajon mi lesz a következő, Steve ajkai már az övén voltak, ideiglenesen arrébb söpörve a mellkasában kellemetlenül megülő nyugtalanság érzetét, helyettesítve azt a váratlan melegséggel és pillangószárnyakkal, amit a csók okozott.
Tony teljesen elveszítette a fonalat, mikor kerültek a bálteremből a folyosóra, néhány zakó- és inggombbal szegényebben, és a tökéletesen beállított frizura hűlt helyével. Annál forróbb volt azonban a csókcsatájuk; s még annál is égetőbbnek érződött Steve érintése a férfi arcán, hátán, derekán, fenekén; mintha a karjához is hozzáért volna, de felesleges volt ezen tanakodni. Mikor legközelebb feleszmélt, kissé döbbenten tapasztalta, hogy tekintete elsőként hosszan elnyúló bőrre és azon átsejlő izomra esett, ahogy felemelte a fejét Steve lábai közül – de a következő pillanatban már a hátán feküdt, észre sem vette, a nadrágja mikor került le róla. A többire is egyedül az engedte következtetni, ahogy öklei reflexszerűen a lepedőbe markoltak, másként beletelt némi időbe, mire a saját, egyenetlen és szapora légzésének hangján át felismerte a környezetét.
A környezetét, ami csak akkor volt ismerős, ha a falakat, plafont, ágyat és szobát, Steve-en kívül mindent kizárt; az ő izzadt, zilált alakja azonban otthont jelentett, bárhol is volt. Különösen ilyenkor, amikor Tony bármit igyekezett volna mondani, a következő pillanatban valami mindig elterelte a figyelmét, aminek hatására ívbe rándult a háta, a szemeit akaratlanul is összeszorította, és az egyetlen hang a fejében levő képzeletbeli falakról visszaverődő, szinte már mantrának hangzó név volt, Steve, Steve, Steve…
Tony fázott, habár nem merte volna azt állítani, hogy hideg volt, és a társa is ott feküdt mellette, ébren ugyan, de időnként leragadó szempillákkal kémlelve a plafont. Elég volt egy mélyebb levegőt vennie ahhoz, hogy észrevegye, fogják egymás kezét.
Egy kicsit úgy érezte, izzad a vékony takaró alatt, de elképzelhetetlennek tartotta azután, hogy percekkel korábban meg akart fagyni.
De különösebben igazából egyik sem érdekelte, a korábbi kedves név visszhangját felváltotta egy nyugtalanító kérdés, több száz alakba átfogalmazva:
Még mennyi idő?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése