2016. június 17., péntek

Lekerül a lepel

Rettenet kreatív vagyok címadásban, még mindig. Szörnyen. De valamit muszáj volt.

Fandom: Marvel - Amerika Kapitány: Polgárháború
Páros: nagyon bro Stuckony
Hossz: 2.7k
Műfaj: hurt/comfort elég rendesen, nem-teljesen-tömény angst; olyan domestic, és nagyon ritkán vicces is, de azt már említeni sem éri meg
 Szóval milyen igazam is lett a legutóbb feltett ficemnél, hogy azután fényévekig nem fogok posztolni... (y). De hát az év végi hajtás nem meglepő módon együtt járt egy rövidke írói válsággal, amiből még csak most mászok ki, bár őszintén, a nyári gyakorlat ezen nem segít sokat. Higgyétek el, szövőszéket szerelni fárasztóbb, mint amilyennek hangzik. De most itt egy rövidke fic, post-CW és nagyon MCU és nagyon OOC, de Bucky/Steve/Tony haverság, és a vége egészen fluff. Nézzétek el, na, jön majd ennél jobb is :c


 - Nem tudnál csak egy pillanatra nyugton maradni?
 Tony nem tűnt különösebben idegesnek – Bucky viszont annál inkább, s akarva-akaratlanul is egyfolytában helyezkedett, miközben ő a karját vizsgálta. Azaz, ami maradt belőle.
* * *
 A szibériai csata után ugyan lenyugodtak kicsit a kedélyek, meglepő módon elsőként kettejük között, de ha többen tartózkodtak egy légtérben, még mindig elég feszült volt a hangulat. Senki sem, de talán ő maga értette legkevésbé, Tony miért békélt meg elsőként és önszántából a Tél katonájával a szülei halálának ellenére is; valószínűleg túlságosan mardosta a bűntudat ahhoz, hogy haragot tartson. Az pedig számára is vitathatatlan volt, hogy ha lelkileg nem is, de legalábbis fizikailag rendbe tudja hozni a történteket, még ha húzza is a száját.
 Végül is valahogy így kötöttek ki a Stark-torony műhelyében egészen kora reggel. Bucky már felébredt, Tony még ébren volt, valahol a konyha körül futottak össze, mikor mindketten kávéért indultak.
 - Barnes - biccentett Tony hűvösen, a vállára dobva az olajos rongyot, amibe eddig a kezét törölgette.
 - Tony - köszönt vissza, aztán egy pillanatra megállt, nem volt benne biztos, hogy pont előtte akar fél karral szerencsétlenkedni.
 - Engedd meg - lépett elé, s pár gyors mozdulattal elindította a kávégépet, majd a mosogatónak támaszkodott. - Figyelj, James, én-
 - Bucky.
 Tony halkan felsóhajtott, de rendíthetetlenül újrakezdte, miután magában tízig számolt.
 - Figyelj, Bucky, tudom, hogy voltak nézeteltéréseink, de én szeretnék kibékülni. És rendbe hozni a karod. Mert azt én csesztem el.
 Bucky egy ideig lélegzetvisszafojtva nézett rá, végül meglepetten elmormolt egy köszönömöt, mielőtt kényelmetlenül ő is a pultnak dőlt.
 - És, szóval, mikor?
 - Most.
 - De a kávém…
 - Majd megiszod odabent.
* * *
 A két bögre kávéhoz végül nem nyúlt senki, Bucky talán nem is mert, Tony pedig rövid időn belül annyira ideges lett, hogy eszébe sem jutott kávézgatni.
 - Ez őrület, mit műveltek veled? - sóhajtott fel, a kézfejébe törölve a homlokát. Bucky szótlanul felemelt egy kézre eső rongyot, de ő csak legyintett, tehetetlenül téve egy kört a műhelyben. - Leszedhetném az egészet, lehetne a helyére rakni egy teljesen újat, sokkal egyszerűbb lenne, mint ezt újjáépíteni. Hozzá sem férek normálisan, neked is kényelmetlen…
 - Nem hiszem, hogy olyan egyszerű lenne leszedni - jegyezte meg Bucky, tekintetével követve a fel-le járkáló férfit.
 - Kösz, zsenikém - forgatta a szemeit, majd végre megállt, pont előtte, és mégegyszer végigfuttatta a tekintetét a karján. - Ezt akarod megtartani?
 Az előzmények ismerete nélkül valószínűleg elég bizarrnak ható beszélgetést végül egy halk kopogás zavarta meg az ajtón, s rögtön utána Steve lépett be, legalábbis a küszöbig, aztán kérdőn Tonyra pillantott.
 - Gyere - szólt oda, fel sem nézve rá. Amint meglátta, hirtelen rettentő fontosnak érezte újból megvizsgálni Bucky már centiről centire áttanulmányozott karját, csak, hogy ne kelljen a Kapitánnyal foglalkoznia. Láthatóan őt jobban zavarta a helyzet, de Steve sem próbált értelmetlenül beszélgetni vele, legfeljebb a kettejükkel egyszerre.
 - Hogy haladtok? - kérdezte rövid hezitálás után, kényelmetlenül zsebre téve a kezét. Bucky óvatosan megvonta a vállát, de Tony még erre is egy irritált mordulást hallatott csupán, mielőtt percekkel később válaszolt; addig csendben várakoztak mindketten.
 - Valaki valami elképesztő munkát végzett rajta, de annyira, hogy ötletem sincs, hol kezdjek neki - közölte, kelletlenül pakolászva a műhelyasztalon – de legalább már Steve felé fordult. Ő egy pillanatra összenézett Buckyval, aztán tett pár lépést közelebb hozzájuk, ő maga is végigfuttatva az ujjait a fémkar maradékán, egy halk sóhajjal nyugtázva, hogy ezúttal talán túl messzire mentek. Külsőleg ugyan nem történt semmi rendbe hozhatatlan, még ha sok időbe is fog telni, de az, hogy bármit is megbeszéljenek, még váratott magára, és egészen egyértelműnek tűnt, hogy a feketeleves akkor jön majd.
* * *
 És jött is, amikor Tony a már második álmatlanul átforgolódott éjszaka után végső elkeseredettségében alkoholhoz nyúlt, és a korábbiakhoz képest meglepően gyorsan a padlóra itta magát. Steve nem volt még otthon, azt mondta, kiszellőzteti a fejét és lemegy a boltba, rajtuk kívül pedig csak Bucky tartózkodott a toronyban, így valahogy egyikük sem lepődött meg igazán, mikor ő találta meg a pultra dőlt, halkan szipogó milliárdost.
 - Tony, hé - lépett oda mellé óvatosan, rövid tétovázás után a vállára fektetve a kezét; de finomkodhatott, ahogy akart, a férfi valószínűleg észre sem vette, hogy hozzáért. Az ajkára harapva körbepillantott, de esélytelennek tűnt, hogy Steve még hazaérne, így bizonytalanul megrázogatta Tony vállát, hátha arra felfigyel. A válasz, amit kapott, azonban mindössze egy siralmas, fojtott nyögés volt, és valamiféle koordinálatlan kézmozdulat, ami után aztán vissza is ejtette a karját az asztalra. - Nem akarsz legalább a kanapéra átmenni?
 - Minek mennék, hagyjatok csak itt tehetetlenül, majd megoldom én…
 Bucky szándékosan figyelmen kívül hagyta a többes számot, helyette inkább további kérdések nélkül a nyakába vette az egyik karját, és átölelve a hátát igyekezett felhúzni a székéről, mindkettőjük súlyával a lábára támaszkodva így, hogy a másik kezével még csak kapaszkodni sem tudott. Az a pár lépés a kanapéig is idegesítően nehezen ment, Tony esetlenül dőlt jobbra-balra, valami érthetetlent magyarázva, Bucky pedig az ajkára harapva mantrázta magában, hogy mindjárt ott vannak, akkor csak betakarja, hoz egy pohár vizet és egy edényt, aztán visszamehet a szobájába… kár, hogy nem így történt.
 - Nem gondoltam komolyan, hogy hagyj itt, seggfej - mormogta Tony, arcát a kanapé ülésébe fúrva – valószínűleg nem is szándékosan, csak így dőlt le, hát így maradt –, ahogy Bucky keze után nyúlt, és a csuklójába kapaszkodott. Ő halkan sóhajtott, elsőre csak megpróbálva kiszabadulni a szorításából, de úgy tűnt, még részegen is túl nagy erő van benne ehhez.
 - Miért, akkor mit csináljak? - guggolt le mellé. Egy pillanatra el is felejtette, hogy csak egy karja van éppen, és ahogy a ballal felé nyúlt volna, hogy oldalra fordítsa a fejét, de csak a válla mozdult, egy gyomorforgatóan kellemetlen érzés futott át rajta, kényszerítve, hogy leüljön, ha nem akar elesni. A kanapén szabad hely hiányában csak a padlóra huppant le, vállal a karfának dőlve, ahogy vett pár mély lélegzetet – Tony is csak ezután válaszolt, bár erősen kételkedett benne, hogy figyelmességből várta meg, amíg megnyugszik; inkább csak akkor jutott el a tudatáig a kérdés.
 - Maradj - érkezett az egyszerű válasz.
 - Azt csinálom - bólintott Bucky.
 Mire Steve hazaért, már mindketten a kanapén ültek, az eredetileg Tony betakarására szánt pokróc alatt összekuporodva. Ő éppen magyarázott valamit, messziről is feltűnően könnyáztatta arccal, a kezében a távirányítóval vadul gesztikulálva, miközben időnként Bucky vállába fúrta az arcát, aki kínosan elmosolyodva pillantott az érkezőre, mikor az becsukta maga mögött az ajtót. A tévében lenémítva villódzott a Ragyogás egy jelenete, de úgy tűnt, egyiküket sem foglalkoztatja különösebben.
 - Mi történt itt? - bukott ki Steve-ből nemes egyszerűséggel, miután legalábbis az asztalig elmanőverezett a teli papírzacskóval, mielőtt az kiborulhatott volna.
 - Részeg - érkezett a szintén egyszerű válasz Buckytól. Tony erre egyből felhördült, addig hadonászva az arca előtt a távirányítós kezével, míg végül orrba nem vágta vele. - Nem segítenél?
 Steve további kérdés nélkül odasietett, lefejtve őt Bucky karjáról, habár minden erejével tiltakozott. Utána csak magába fordulva gömbölyödött össze, hallhatóan visszatérve a síráshoz – nem tudták eldönteni, valóban őszintén-e, vagy már csak a zsarolás eszközeként.
 - És hogyhogy itt ölelkeztek? - kérdezősködött tovább Steve, ahogy kifújva a levegőt hátrafésülte a haját az ujjaival. Bucky először csak vállat vont, megmozgatva az elzsibbadt végtagjait.
 - Áthoztam a kanapéra, aztán csak belém kapaszkodott, és nem engedett el. És kiöntötte a lelkét.
 Mindketten egyszerre fordultak Tony felé, aki a térdein könyökölve támasztotta a fejét, időnként megrázkódó háttal. Steve tekintete egyből megenyhült, s rövid tétovázás után leült mellé a kanapéra, gyengéden a karjára simítva, mielőtt visszahúzta a vállára a pokrócot.
 - Tudsz járni? - kérdezte, ahogy a szabad kezével megpróbálta lefeszíteni az övéit az arcáról – de valahogy, számára észrevétlenül, túl közel nyúlt a mellkasához, mire a férfi rémülten hátraugrott, átkarolva saját magát. Aggódóan végigmérte, inkább a saját ölébe ejtve a kezét. - Bocsánat, jól vagy?
 - Nem - rázta meg a fejét, miután lassan kifújta az eddig benn tartott levegőjét. - Nem vagyok jól, nem… és te megpróbáltál megölni, megint csak azt akarod, basszus, Rogers, azt sem értem, miért vagy itt…
 - Mert meghívtad - világított rá Bucky. Tonytól nem kapott választ, ő csak üveges tekintettel meredt maga elé, továbbra sem engedve el a saját karját, Steve azonban gyilkos tekintettel pillantott rá, láthatóan az új információval küszködve.
 - Nem próbáltalak megölni, Tony, mikor próbáltalak volna? - nyögte ki a kérdést pár másodperc habozás után. Nem volt benne biztos, hogy tudni akarja a választ, az elmúlt pár hetet úgy bánta, ahogy volt, de visszavonni már nem tudta.
 - Szibériában, baszd meg, amikor belém vágtad a pajzsot - válaszolt rekedtesen, fáradt tekintetét Steve-re emelve. Egy pillanatra összenéztek, de aztán mindketten elfordultak, mielőtt folytatta. - Azt hittem, fejre fogsz ütni - vallotta be. -, de… lehet, hogy ez rosszabb volt…
 Steve szótlanul hallgatta, belülről a száját harapdálva. Eszébe sem jutott volna, hogy megpróbálja megölni – talán csak egy pillanatra, elvakultan, mikor Buckyt fenyegette veszély, de abban a percben, hogy esélye lett rá, gondolkodás nélkül változtatott irányt, s a halálos találat helyett inkább a páncéljára célzott. Hiába, hogy pár évvel korábban ugyanez a találat ugyanolyan halálos lett volna, mintha csak a nyakát találja el. Mindenesetre csak az, hogy ezt a fejéhez vágták, nemkívánatos könnyeket csalt a szemébe, és pár másodperc erejéig inkább elfordult a többiektől, hogy elpislogja őket.
 - De ne hidd, hogy te jobb vagy nála, nem-nem! - fordult Tony közben Bucky felé, végre leengedve a kezét, és ahogy szembe nézett vele, akaratlanul is kicsit Steve irányába dőlt. Aztán amikor az izmai feladták – ami részegen elég gyorsan megtörtént –, végül tényleg a vállának támaszkodott, onnan magyarázva tovább. - Megtaláljátok az ember gyenge pontját… tudhattam volna, hogy csak erre megy ki a játék. Tőled még oké, mi mást várhatnék egy Hydra-ügynöktől, de Steve... azt hittem, barátok vagyunk…
 Bucky ökle megfeszült mellette, ahogy vett egy nagy levegőt, hogy megnyugtassa magát, mielőtt olyat mondana, amit később megbánhat. Röviden Steve-re pillantott, de ő nem nézett felé, csak a padlót bámulta maga előtt; eléggé úgy látszott, most magára marad ebben a vitában.
 - Nem kell mondanod semmit, én tudom, hogy így van… most hirtelen te lettél a jófiú, és minden más elé kell tenni, hogy ne legyen bajod - folytatta Tony, részben megkönnyebbülésére, részben rémületére, hogy mégis miket kell még végighallgatnia. - És nézd meg, mi lett a vége… mi lett a karoddal… az ég szerelmére, ezért kellett volna aláírni azt a rohadt szerződést, akkor most nem tartanánk itt!
 - Magadat védted - hárította Bucky. Végtére is, a bal karjával nem érzett, már rég nem érzett, nem olyan volt, mintha a jobbat érte volna. A szerződésről nem tudott, talán csak félszavakat hallott róla korábban, de Steve felkavart arckifejezése minden lényegeset elárult.
 - Megtehettél volna ennyit, tudod?! - kapta a fejét ismét felé, félig még mindig neki támaszkodva. Ehhez a hangerőhöz vészesen közel hajolt hozzá, talán túlságosan is nyomatékosítva vele a mondanivalóját. - Még a haverod is jobban járt volna, te is, én is… nem lenne még egy okom a bűntudatra, basszus, Steve, te ezt annyira nem érted! Annyira, annyira nem… Petert is belerángattam, szegény srác azt sem tudta, mire vállalkozik, meghalhatott volna…
 Egy pillanatra úgy tűnt, Tony talán ülve összeesik – és Steve gondolkodás nélkül ragadta vállon két kézzel, hogy megtartsa, ha eldőlne. Tekintetével az övét kereste, de ő minden erejéből összeszorította a szemét, úgy érezte, ha nem teszi, mindjárt elsírja magát. Nem mintha annyit számított volna, miután kisebb-nagyobb szünetekkel az egész estét végigkönnyezte.
 - Mi Scottot rángattuk bele - próbálkozott Steve, hogy némileg úgy tűnjön, mintha egyformán sokat hibáztak volna. Azt már magának sem akarta bevallani, hogy a végére talán inkább ő hibázott többet.
 - Az meg ki a franc? - horkant fel Tony, s egy pillanatra úgy látszott, nem jut eszébe több világfájdalmas gondolat. De csak egy pillanatra; szinte rögtön folytatta is, megrázva a fejét. - Az nem ugyanaz… Steve, én megölhettem volna egy egyetemistát, alig élt még-
 - De nem ölted meg, elég legyen! - rántotta maga felé Bucky, elveszítve a türelmét. A pánik Tony szemeiben egy pillanatra őt is mellbe vágta, és egyből visszavett az indulatból, de ha már elkezdte a mondandóját, hát be is fejezi. - Senki nem halt meg, oké? Értem, hogy bűntudatod van, de felesleges, a múlton amúgy sem tudnál változtatni. Ami most történt, azt rendbe tudod tenni. Figyelj erre.
 A következő pillanatban Tony ismét zokogott, tehetetlenül döntve a fejét a sérült vállára, esetlenül karolva magához a férfit. Ő már alig reagált, az este folyamán egészen hozzászokott az érzéshez, hogy valaki átöleli – ő meg rosszabb esetben vissza sem tudta ölelni fél kézzel, de az már részletkérdés. Amúgy is ott volt helyette Steve, hogy megtegye. Habár csak óvatosan csúsztatta a karját a hátára, inkább egy megnyugtató gesztusként, mint ölelésként, hamar átment abba, amikor Tony folytatta a monológját. A hangját elfojtotta, hogy az arcát Bucky vállába temette, az egyébként csendes házban azonban így is tökéletesen lehetett hallani mindent.
 - Komolyan olyan érzésem van néha, mintha minden az én hibám lenne. Pedig próbálom magammal elhitetni, hogy mindegyikünk hibája, de nem… akkor miért csak hozzám jött oda az a nő? Charlie… nem, nem, a fia… Charlie-nak hívták a fiát… és meghalt… mit beszélsz te, hogy nem öltem meg senkit, még te is hazudsz!
 Steve lefeszegette a kezét Bucky pólójáról, miután is a heves magyarázás közben Tony azt kezdte markolászni. Közelebb bújt hozzájuk, lényegében már mindhárman a kanapén ülve ölelkeztek – és még ő kérdezte meg, miért, alig egy órával korábban.
 - Ultron ölte meg - pontosított halkan, és reménykedett benne, hogy lassan elmúlik az alkohol hatása. Úgy tűnt, már elkezdett, legalábbis.
 - Én építettem Ultront - vágott vissza, lényegesen kevesebb indulattal, mint pár perccel korábban. Most már inkább hangzott beletörődőnek. - Wandánál rontottam el mindent… nem, még előbb… de nem szabadott volna ráerőltetnem semmit, akkor aláírtad volna a szerződést, most minden egyszerűbb lenne, nem lennénk itt, a rohadt életbe, lehet, hogy a tengerparton whiskyznénk…
 - A sört jobban szeretem - szólt közbe Bucky óvatosan, érzékelve, hogy oldódott kicsit a légkör. És mennyire igaza volt: Tony horkantva felnevetett, halkan ugyan, és belecsuklott, de nevetett. Azt nem látta, de a hátán érezte, ahogy Steve ajka is felfelé rándult, megkönnyebbülten kifújva a levegőt.
 - Akkor söröznénk, mindegy, pia lenne és a tengerparton... kurva messze Szibériától - mormogta, s ezzel lezártnak tekintette a témát – abból ítélve, hogy pár perc múlva elaludt, mindenképpen. Steve és Bucky fáradtan összenéztek, de csak egy mosolyt váltottak, már nem szóltak semmit, mielőtt őket is elnyomta az álom, így, ahogy voltak, összeborulva.
* * *

 Tony reggel közel szentségelve ébredt két másik ember és egy vastag pokróc közé bezsúfolva, ráadásként az előző esti ivászat émelygéssel járó következményeivel. A feje hasogatott, a gyomra liftezett, a végtagjai pedig éppen csak annyira zsibbadtak el, hogy nem tudott csigalassúságnál gyorsabban mozdulni, de így legalább volt ideje alaposan végiggondolni, mi vezethetett ehhez a helyzethez.
 Steve békésen aludt a vállára dőlve, fél karral átölelve a derekát, a másikkal lazán Bucky kezét fogva az ölében, aki a másik oldalról bújt hozzá. Normális esetben talán nem zavarta volna, ha ugyanígy ébred, de ezúttal csak egy ijesztően nagy akadálynak tűnt a fürdőbe való kijutás útjában. Elsőként a lábait tette le a szőnyegre, s amíg kimozgatta az ujjait, megpróbálta felidézni az előző estét.
 Arra tippelt volna, hogy veszekedtek, vagy legalábbis, hogy ő mondott valami meggondolatlant, esetleg hülyeségeket vágott a többiek fejéhez, amiket józanon nem tett volna meg, de akkor valószínűleg nem feküdtek volna így összeborulva. Rajta kívül egyikük arcán sem díszelegtek száradt könnyek – az ő bőrét viszont iszonyatosan húzták –, szóval tényleg nem lehetett durva. Vagy talán a többiek csak jól tartották magukat, de ő semmiképpen.
 Mikor már a karját is kiszabadította, eszébe jutott, hogy márpedig a szülei halálát biztosan felemlegette, mert még alkohol nélkül is neheztelt miatta Buckyra, de a mellkasához kapva nyugtázta, hogy nincs ott tátongó űr, nem haragíthatta magára. Az már csak később jutott eszébe, hogy a reaktort rég kivették onnét.
 A kanapé szélére csúszva vett még egy mély levegőt, elkergetve az utolsó gondolatokat is, miszerint az ő lelki terrorizálásuk helyett talán csak magáról árult el túl sokat, és a szeme sarkából újra rájuk pillantott. Zavartalanul aludtak tovább – és Tony egy fáradt félmosollyal nyugtázta, hogy veszekedjenek bármennyit, a csapat valóban a családjává nőtte magát. Talán nem egy szokványos rokonság, de neki teljesen megfelelt.

4 megjegyzés:

  1. És! Ez! Most! Nagyon! Boldoggá! Tett!
    Mert Polgárháború következményei békés elsimítása; mert ezek hárman nekem nagyon a kedvenceim; és mert v é g r e í r t á l.
    Szóval Tony szokásos bűntudata jelen volt, de erről már beszéltünk. Bucky, ahogy próbálta megőrizni a nyugalmát Tony mellett, szerintem baromi karakterhű volt. És Steve, aki szerencsétlen ő is csak marcangolja önmagát, de mindenkinek jót akar. És nem volt eltúlzottan kibékülős, de az összes kis hibájukkal igyekeztek segíteni, egymásnak, maguknak, mindenkinek. Nekünk is.
    Szóval szerintem most ez kellett a lelkemnek, hogy megnyugodjon (bye-bye, post traumatic Civil War disorder), és ezt el is tudom fogadni a film lezárása utáni folytatásnak. Terveztem én is hasonlót, de ezek szerint minden gondolatomat szavakba öntötted, így csak megtapsollak még egyszer és jól magamhoz ölelem ezt a ficet. <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ennek! Én! Nagyon! Örülök!
      És ennek meg külön örülök, Bucky karaktere valahogy annyira idegen nekem írás szempontjából, féltem is kicsit, hogy vele nagyon melléfogtam.. xd De örülök akkor, hogy nem, annak meg főleg, hogy ennyire tetszett. c:
      Azért elolvasnám ám a te változatodat is. *szemöldökhúzogatás*

      Törlés
  2. Jaj, Istenem, Istenem. Mi ez kérlek, én is majdnem sírtam Tony-val együtt. És annyira előttem volt az a közös ölelkezős alvás, meg Bucky szerencsétlenkedése a fél karjával, és belesajgott a szívem, amikor Tony felhozta mindazt, ami a lelkében zajlik, még akkor is, ha ehhez alkoholra volt szükség. Igenis meg kellett ezt beszélniük előbb-utóbb, és annyira örülök, hogy ez ilyen keretek között történt! Legszívesebben odabújtam volna még arra a kanapéra negyediknek. (Ezzel is elrontva a családi idillt, de hát valakinek ezt is kell. :D)

    Köszönöm, hogy olvashattam, pontosan erre volt szükségem, pontosan erre. :3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Először is bocsánat a késői válaszért, a napokban értem haza Angliából, odakint meg egyáltalán nem volt internetem sem... x)
      Másodszorra pedig nagyon örülök, hogy tetszett, és hogy sikerült akkor eltalálnom a hangulatot :D Azzal meg szerintem nem vagy egyedül, hogy odabújnál hozzájuk :P (Majd befogadnak gyereknek :D)

      Igazán nincs mit, én köszönöm az olvasást és a kommentet is :D :3

      Törlés