Túl késő

Fandom: Hetalia
Páros: PruHun //szerintem beteg vagyok//, és egy nagyon kevés BelHun
Műfaj: tragédia...? dráma...? talán.
 Őszintén megmondom, a dátumra egyáltalán nem figyeltem, mikor ezt megírtam február 23-24-én. Csak tegnap este esett le, hogy egyezer az életben fején találtam a szöget a tragédiáimmal...

 - Na, mesélj már kicsit, olyan rég hallottunk felőled! - lökött oldalba Bella finoman, ügyelve, hogy ne boruljak le a bárszékről még úgy sem, hogy helyben el tudtam volna aludni. Igaz, Natalia valószínűleg elkapott volna a másik felemen - már ha ő még józan volt -, inkább a kezemben szorongatott korsó sör volt az, ami miatt aggódtam.

- Nincs is mit mesélnem, azért nem hallotok - vontam vállat fáradtan mosolyogva. Tőlem két székkel jobbra Katyusha megköszörülte a torkát, és valahogy átkiabált rajtam és a húgán is, hogy Bellához szólhasson.

- Nehogy elhiggyétek, a kórházban igenis történnek dolgok… - vigyorodott el kislányosan pirospozsgás arccal. Négyünk közül ő volt az egyetlen, aki bevállalt valami erősebbet; hát, hamar meg is látszott rajta.

- Igen? - húzta fel az egyik szemöldökét Bella, közben a koktélját lötyögtetve. A szemem sarkából még meglehetősen jókedélyű szomszédasszonyom felé pillantottam, mielőtt eleresztve egy halk sóhajt végül csak rábólintottam.

- De nem nagy ügy, tényleg - vontam meg a vállam ismét, a poharam alját bámulva. Megint kiürült…

- Ó, dehogynem az! Mesélj csak! - csapott a hátamra Bella, kicsit talán erősebben, mint kellett volna, mire előrebuktam, elterülve a pulton. Gondolkoztam rajta, hogy felüljek-e, de végül leszavaztam; amúgy sem ittam már, akkor kényelmesebb volt így. Fejemet a karomra hajtva jobbra fordultam: közvetlenül mellettem Natalia bámult a semmibe, kezében valamilyen vodkás koktélt szorongatva, egy székkel utána pedig Katyusha, aki úgy tűnt, kezdte egyre jobban kiütni magát. Visszafordultam Bella felé - ketten maradtunk józanok.

- Csak egy haldokló srác a 47-esben - nevetgéltem fáradtan a saját humoromon - vagy inkább annak a hiányán.

- “Haldokló srác a 47-esben”... Eliza, komolyan, mint valami alacsony költségvetésű horrorfilm - húzta a száját mosolyogva Bella. Szabad kezemmel erőtlenül oldalba könyököltem, de nem vette zokon, csak elnevette magát és megitta a koktélja maradékát, majd rendelt egy újabbat. Úgy tűnt, nem tervez hamar lelépni… talán nekem is kéne még egy korsó sör..?

- Szóval, mesélj még róla - nyaggatott, miután én is leadtam a rendelésemet. Feltűrve az ingem ujját nyögdécselve felültem és felé fordultam a széken, majd hosszas helyezkedés után vettem egy nagy levegőt.

- Őszintén, nem is ismerem - sóhajtottam. - Ez alatt a négy nap alatt annyit tudtam meg róla, hogy van egy öccse, aki komolyan halálra aggódta magát miatta. Bár volt is rá oka azzal a viselkedéssel…

Bella szórakozottan mosolygott ahogy a mesémet hallgatta és az italát kortyolgatta, eszébe sem jutott volna többet kérdezni, hogy segítsen kicsit a helyzetemen. A szememet forgatva vettem kézbe a frissen csapolt sört, és csak miután úgy éreztem, eleget ittam belőle ahhoz, hogy megmaradjon a keserű utóíze, folytattam.

- Meg még azt is, hogy két iszonyú hangos haverja is van, akik minden nap a kórteremben gubbaszottak, és kötelességüknek érezték eladni a kórházat - csóváltam meg a fejemet, aznap este először keserűen elmosolyodva. Bella arcán egy pillanatra átfutott valamiféle gyanakvás, de egyből vissza is tért az előző vigyora, így valamivel nyugodtabban folytattam. - És hogy szereti a rockot… elég sokszor hallottam is, hogy azt hallgatnak a haverjaival…

- Azt te is szereted, nem? - vigyorgott rám a társaság egyetlen éber tagja, de csak reményvesztetten sóhajtottam egyet.

- Igen, fogjuk rá - biccentettem, aztán ismét tartottam egy szünetet, hogy ihassak. - Az is feltűnt, hogy szeret olvasni, bár soha nem figyeltem, mit… csak láttam, hogy mindig van pár könyv a szekrényén.

Bella kezdett lassan elkomorulni, egyre kevésbé vigyorgott, és egyre fürkészőbben nézte az arcomat, de próbáltam nem venni a lapot. Egyszer hátrafordultam Katyusha és a húga felé, de addigra már tényleg mindketten a pultra borulva aludtak, így nem volt kibúvóm a mesélés alól.

- Beszéltetek is? - szólalt meg végre Bella is. - Mármint munkán kívül, csak úgy.

- Nem… csak szemeztünk - mosolyodtam el ismét kesernyésen, és hogy elnyomja, nagyot kortyoltam a sörből - így legalább csak a számban éreztem az ízét.

- Nem semmi fickó lehet ez, hallod - vigyorodott el ismét. - Törődő család, vidám barátok, szeret olvasni, azt hallgatja, amit te… Ha nem lenne illegális…

- Ha még élne... - bukott ki belőlem, talán immár a negyedik sör hatására. Bella a szemöldökét ráncolva nézett rám, értetlenül fürkészve az arcomat.

- Hogy érted..?

- Ma reggel halt meg... vagyis inkább valamikor az éjszaka. Egyszerűen csak elaludt és nem ébredt fel többet - suttogtam, a pulton könyöklő kezemmel hátrasimítva a hajamat. - De mit számít már, nem is ismertem. Amúgy sem ő az első betegem, akit nem tudtunk meggyógyítani...

Natalia mocorogni kezdett a jobb oldalamon, de felénk sem nézett, csak közelebb csúszott Katyushához, és visszafeküdt aludni. Egy ideig rajta pihent a tekintetem, aztán visszafordultam az előző beszélgetőpartnerem felé.

- Hát, ápolónőként sejtem, hogy sok ilyen esettel volt már dolgod... - biccentett elmerengve.

- Igen... főleg, hogy sokat dolgozom idősekkel. De még mindig más egy öregembert látni meghalni, aki már maga vágyik rá, mint egy pár nappal korábban még élettel teli, fiatal srácot... - mormoltam, tovább birizgálva a hajam végét.

- Mennyi idős volt? - kérdezte halkan, közben közelebb húzva hozzám a székét.

- Huszonhat... de nem volt felesége, se gyerekei - tettem hozzá. - Csak az öccse, meg talán a szülei, de bennük sem vagyok biztos.

- De... volt már tizenéves beteged is, akit... nem tudtatok megmenteni, nem..? Ő fiatalabb volt, akkor mégsem voltál ennyire letört - húzta fel az egyik szemöldökét. Halkan sóhajtottam - Bella nem volt túl együttérző, mikor ivott.

- De igen, de nem ezen van a hangsúly. Ő más volt... egyszerűen más. A világszemlélete, a vidámsága még a halálos ágyán is... - nevettem fel keserűen. - Annyira különbözött minden eddigi betegemtől, és ez úgy megfogott benne... Tudom, hogy szinte semennyit nem beszéltünk, és hogy nem lett volna helyes, és hogy féltem is volna belevágni bármibe úgy, hogy egy gyógyíthatatlan betegséggel feküdt a kórházban, de... azt hiszem, hát... beleszerettem.